and I miss who we were

Tudod, így olvasgatva a régi írásokat, rajtad megakadt megint a szemem.

Mindig szívesen emlékszem vissza a hülyeségeinkre, amiket csináltunk, vagy összehordtunk. Ezt imádtam magunkban, hogy mindig viccelődtünk, és sírtunk a nevetéstől egyfolytában. De ez már nincs. Nem is lesz. Talán egyszer. De erre kevés az esély. Vagy nem tudom.

Furcsa. Hogy nem volt olyan rég, de mégis annak tűnik. Mintha meg sem történt volna.

Néha vissza szoktam gondolni magunkra, és rájöttem, hogy szinte semmire nem emlékszem már. Csak alig akad egy-két dolog, ami felbukkan.

Az fáj a legjobban, amit nem tudok. Hogy gondolsz-e még rám vajon. Ha igen, mit érzel? Hiányzom? Annyira megakarom tudni. Vagy lehet, már rég elfelejtettél.

Emlékszem, mikor búcsút mondtam neked. Akkor hónapokig nem beszéltünk, aztán mikor újra kapcsolatot teremtettünk, akkor elmondtuk egymásnak, hogy azért pár könnycsepp kicsordult a hiány következtében. Ez jó érzés volt. Hogy valakinek számítottam. És baszki, sírt valaki miattam, mert hiányoztam neki! Elképesztő. Meg ahogy így visszagondolok, emlékszem, hogy ha csak egy fél napig nem volt fent valamelyikünk MSN-en, már ki voltunk borulva, mert nem bírtuk egymás nélkül. Szerettem ezt a ragaszkodást.

Amikor elhangzik a Debrecen szó, te jutsz eszembe. És szomorú leszek.

Néha úgy írnék neked egy levelet, melyben kifejtem, hogy mennyire szeretnélek az életem részévé tenni újra, és hogy sajnálom, hogy néha veszekedtünk. Szeretném újrakezdeni. Nem mintha egyébként tudnám a címed, úgyhogy a levél tulajdonképpen sosem érkezne meg hozzád.

Azon is szoktam töprengeni, hogy te hiányzol-e, vagy csak az, hogy volt valaki, aki mindennél fontosabb volt nekem, és én is neki, és hogy bár mindenben különböztünk, amiben csak lehet, de mégis teljesen egyek voltunk.

De valahogy sosem jutok el a válaszig. Magam sem tudom már, hogy mi a helyzet. Néha úgy gondolom, hogy egy ugyanilyen ember hiányzik, mint te, illetve amik akkor ketten voltunk. Mert nem mindegy, hogy a személy hiányzik, vagy csak az emlékek, és az, ami volt. Valahol hiányzol, de a tömeggyártmány, húzott szemöldökű, alapozó színű szájú profilképed elnézve... Te is csak olyan lettél, mint itt akármelyik szutyok. Szóval nem tudom. Nem hiszem, hogy ezzel az éneddel szeretnék bármit is kezdeni, mert gondolom, azóta a képed is nagyobb lett. Nem érzem azt, hogy megtalálnánk a közös hangot. Maradjunk annyiban, hogy a régi dolgok hiányoznak, az emlékek, és minden, ami hozzád köt, de az új éned nem hiszem, hogy nagyon fontossá tudna válni számomra. Persze te is megváltoztál, én is, nyilván, ezzel nincs is gond. De tudod, világéletemben rosszul voltam a fajtádtól, ennyi.

Egyszer szívesen beszélgetnék veled rólunk és a múltról.

Csak egyszer találkozni... Utoljára… És először is.
Milyen vicces, valaki akit csak a neten keresztül ismertem, többet jelentett nekem, mint bárki az életemben.
És az is vicces, hogy mindenki azt mondja, hogy virtuálisan lehetetlen barátságokat létrehozni, amik igaziak, mert nem ismerheted ki a másikat. Dehogynem. Jobban, mint a való életben. Jobban ismert engem ő, mint bárki, aki minden egyes napját velem tölti.